Folyamatban lévő munka

Nem dzogcsen szöveg, de a nem-kettős buddhista szemlélet egyik legősibb forrása a Nemes Nyolcezres Önfelülmúló Megismerés (szkt. Āryāṣṭasāhasrikā Prajñāpāramitā) szútrája. Jelenleg ennek tibetiből való lefordításán dolgozom. Rendszeres vagy alkalmi felajánlással Te is hozzájárulhatsz munkám folytatásához. Kérlek, támogasd a Támogatás oldalon keresztül, hogy megkapd e-mailben a havi frissítéseket!

Bevezetés a fordításhoz

A mintegy nyolcezer sor hosszúságú szöveg a mahájána tanítás legősibb formáját képviseli. Eredete a nyugati időszámítás kezdete körüli évszázadokra tehető. Ebben még egyszerűen, a később kialakult bonyolult ösvény-struktúrák nélkül, mégis meglepően kiforrottan áll előttünk a „nagy kocsi”(mahāyāna) tanításrendszere. Az új irányzat még épp csak hogy kialakulóban van, de már határozottan megkülönbözteti magát a „kis kocsi” (hīnayāna) követőitől, akiket összefoglaló néven „hallgatóknak”(śrāvaka) nevez.

Míg a hallgatók ragaszkodnak Sákjamuni, a történeti Buddha szavaihoz, s azokat adják tovább szájról szájra, addig az új követők, a bódhiszattvák, a saját felismeréseik alapján újra fogalmazzák, megújítják és kibővítik a tant. A szútrában őket testesíti meg Szubhúti, a Buddha egyik hű tanítványának alakja, akinek ihletett tanításai (szkt. pratibhāna) az első fejezet alapját képezik. Ezek a tanítások egy újfajta szemlélődési eljárás, az önfelülmúló megismerés (prajñāpāramitā) gyakorlásába avatják be a hallgatókat, amelyet elsajátítva ők is ráléphetnek a bódhiszattvák ösvényére, mely teljes és tökéletes buddhasághoz (szkt. saṁyaksaṁbodhi) vezet.

Mint a szöveg többször hangsúlyozza, „ez a tudatállapot különbözteti meg a bódhiszattvákat a hallgatóktól és az önfelébredettektől (szkt. pratyekabuddha).”

Mi az önfelülmúló megismerés?

A szöveg illetve a módszer megértése és elsajátítása feltételezi a buddhizmus alaptanításainak, illetve a korai iskolák analitikus megismerési módszerének ismeretét, amit a különböző Abhidharma (páli Abhidhamma) szövegekben dolgoztak ki. Eszerint a szemlélődő öt csoportra (halmazra, skandha): formákra (rūpa), érzetekre (vedanā), képzetekre (sajńā), késztetésekre (saskāra) és ismeretekre (vijńāna) osztja fel a világ összetevőit (samskta-dharma). Ezek után megállapítja, hogy sem a halmazok között, sem rajtuk kívül, sem összességükben nem található olyasmi, amit „önmagának” (ātman) vagy „magáénak” (ātmīya) tekinthetne. Szemlélődés közben megfigyeli a pillanatról pillanatra összetevődő világ jelenségeinek (dharma) keletkezését, fönnállását és pusztulását, s a jelenségek legparányibb alkotórészeiben éri tetten a külső és belső világ végső valóságát. Eloldva ragaszkodását e mulandó tényezőktől, eléri a szándékok kihunyását, a nirvánát.

Az önfelülmúló megismerés (prajñāpāramitā) tovább viszi az analitikus megismerés (vagy bölcsesség, szkt. prajñā) fent leírt módszerét. Azt következetesen folytatva feltárja, hogy a tapasztalás elemeinek halmazokra történő felosztása, a jelenségek keletkezése, fönnállása és megszűnése és így maga a jelenségvilág is üres fogalmi konstrukció, mely nem tekinthető végső valóságnak. Az üresség tanítása azonban itt még nem valamiféle abszolút elvként jelenik meg, mint a későbbi mahájána filozófiáiban, hanem mint tiszta módszer, az önfelülmúló megismerés gyakorlása. E transzcendencia egyrészt bármiféle énkép vagy önazonosság (személyes identitás, szkt. ātman) állandó felülmúlását, másrészt maga a kettős – azaz tárgyakra irányuló – megismerés felülmúlását jelenti. Maga ez a dinamika vezet a megismerés önfelülmúlásához, aminek eredményeképpen a bódhiszattva eléri a teljes és végleges megvilágosodást (saṁyaksaṁbodhi), a mindentudás (sarvajńatā) állapotát.

Épp e dinamikus jellege miatt használjuk rá az „önfelülmúló megismerés” kifejezést a szokásos „tökéletes bölcsesség” helyett.

A NEMES NYOLCEZRES ÖNFELÜLMÚLÓ MEGISMERÉS

1. fejezet: A mindentudás gyakorlása

Hódolat minden buddhának, bódhiszattvának, nemes hallgatónak és önfelébredettnek!

Válogatott részletek a fordításból

  1. A tanítás bevezetése

Ezt én magam hallottam egy alkalommal. A Magasztos kétezer-ötszáz koldulószerzetesből álló gyülekezetével Rádzsagriha mellett, a Keselyű-hegy csúcsán tartózkodott. Az egyetlen Ánanda kivételével mindnyájan legyőzték ellenségeiket; kiölték magukból a szennyeződéseket, megszüntették és uralmuk alá hajtották a gyötrelmeket, felszabadultak a megismerés kötöttségei alól és kiképezték elméjüket. Akárcsak a kivénhedt elefántok, minden dolguk bevégezték, megtették tennivalójukat, terhüket ledobták és elérték a saját céljuk: letépték a létesülés bilincseit. Miután mindent megismertek, tudatuk teljesen felszabadult; tökéletes uralomra tettek szert a szellemi képességek felett.

Ekkor a Magasztos így szólt hű tanítványához, a tiszteletreméltó Szubhútihoz:

– Szubhúti! Indulj ki a nagyszerű bódhiszattvák önfelülmúló megismeréséből, és adj ihletett tanítást arról, hogyan bizonyosodnak meg a bódhiszattvák, e nagyszerű lények, az önfelülmúló megismerésben!

A tiszteletreméltó Sáriputra ekkor azt gondolta: „Vajon a tiszteletreméltó Szubhúti a saját megismerésének ihletésére, a saját bölcsességéből fakadó ihlet áldásából fog-e tanítást adni a nagyszerű bódhiszattvák önfelülmúló megismeréséről, vagy pedig a Buddha varázserejéből?”

A Buddha varázserejéből Sáriputra tudatilag felfogta a tiszteletreméltó Sáriputra gondolatait, és így szólt hozzá:

− Ó, tiszteletreméltó Sáriputra! A Magasztos hallgatóinak minden szavát, tanítását, kijelentését és tanmagyarázatát a Tathágata személyes varázserejének kell betudni. Hogy miért? Mert azon nemes ifjak, akik a Tathágata által tanított dharmát gyakorolják, magát a dharmát tapasztalják és valósítják meg. S miután magát a dharmát tapasztalják és valósítják meg, egyetlen szavuk, tanításuk, kijelentésük és tanmagyarázatuk sem mond ellent a dharma szellemének. Az általuk adott tanítások csakúgy nem mondanak ellent a dharma szellemének, mint a Tathágata dharma tanításai.

Ekkor a Buddha varázserejéből a tiszteletreméltó Szubhúti így szólt a Magasztoshoz:

– A Magasztos arra kért, hogy a nagyszerű bódhiszattvák önfelülmúló megismeréséből kiindulva adjak ihletett tanítást arról, hogyan bizonyosodnak meg a bódhiszattvák az önfelülmúló megismerésben. Igen ám, de mire vonatkozik a „bódhiszattva” kifejezés? Én sehol sem látok olyasmit, amit így hívnának. Ráadásul olyasmit sem tapasztalok, amit önfelülmúló megismerésnek neveznének.

Ó Magasztos! Ha egyszer sem a bódhiszattvát, sem a bódhiszattva dharmáját[6] nem látom, nem tapasztalom, és nem ismerem; sem pedig az önfelülmúló megismerést nem látom, nem tapasztalom, és nem ismerem, akkor miféle bódhiszattváknak, miféle önfelülmúló megismerésről adhatnék tanítást?

Mégis, Ó, Magasztos: ha valaki e tanítás hallatán nem csügged, nem bátortalanodik el, nem riad vissza, nem hátrál meg, nem gondolja meg magát, nem vonul vissza leverten, nem retten meg és kezd minden ízében reszketni, akkor éppen ő az a nagyszerű bódhiszattva, aki megkaphatja az önfelülmúló megismerés tanítását. A nagyszerű bódhiszattvák önfelülmúló megismerését éppen ebben kell meglátni. Éppen ez az önfelülmúló megismerésről szóló útmutatás. Ha valaki ezt megállja, éppen ez az ő tanítása és útmutatása.

2. A tudat természete

− Továbbá, Magasztos: a nagyszerű bódhiszattva, aki az önfelülmúló megismeréssel foglalkozik, és azon szemlélődik, úgy gyakoroljon, hogy ne legyen öntelt a megvilágosodás tudatától. Hogy miért? Mert az a tudat nem tudat; a tudat természete fénylő világosság.

Erre a tiszteletreméltó Sáriputra így szólt Szubhútihoz:

− Tiszteletreméltó Szubhúti! Vajon létezik-e olyan tudat, ami nem tudat?

− Tiszteletreméltó Sáriputra! Vajon lehet-e az a tudat, ami nem tudat, létező vagy nemlétező?

− Nem lehet, Szubhúti!

− Nos, tiszteletreméltó Sáriputra, akkor vajon helyes-e a kérdés, hogy létezik-e olyan tudat, ami nem tudat?

− Mégis, tiszteletreméltó Szubhúti, milyen az a tudat, ami nem tudat?

− Tiszteletreméltó Sáriputra! Az a tudat, ami nem tudat, változatlan és fogalommentes.

Erre a tiszteletreméltó Sáriputra így szólt Szubhútihoz:

− Jól van, Szubhúti! Nem hiába nevezett téged a Magasztos a megbékéltek legjobbikának!

3. Az önfelülmúló megismerés megragadhatatlansága

− Ó, Magasztos! A nagyszerű bódhiszattva, aki az önfelülmúló megismeréssel foglalkozik, aki az önfelülmúló megismerésen szemlélődik, nem ragaszkodhat sem a formákhoz, sem az érzetekhez, sem a képzetekhez, sem a késztetésekhez, sem az ismeretekhez. Hogy miért nem? Azért, mert ha a formákhoz ragaszkodik, akkor nem az önfelülmúló megismeréssel foglalkozik, hanem a formák ösztönzésére cselekszik. Hasonlóképpen, ha az érzetekhez, a képzetekhez, a késztetésekhez vagy az ismeretekhez ragaszkodik, akkor sem az önfelülmúló megismeréssel foglalkozik, hanem az utóbbiak ösztönzésére cselekszik.

Aki bármely ösztönzés hatására cselekszik, az nem sajátítja el az önfelülmúló megismerést, nem alkalmazza az önfelülmúló megismerést, nem fejleszti tökélyre az önfelülmúló megismerést. Aki pedig nem fejleszti tökélyre az önfelülmúló megismerést, az megragadja azt, ami megragadhatatlan, ezért nem bizonyosodik meg a mindentudásban.

Hogy miért? Azért, mert az önfelülmúló megismerésben sem formákat, sem érzeteket, sem képzeteket, sem késztetéseket, sem ismereteket nem lehet megragadni. A megragadhatatlan forma pedig nem forma. Hasonlóképpen, a megragadhatatlan érzet nem érzet, a meg nem ragadott képzet nem képzet, a megragadhatatlan késztetés nem késztetés, a megragadhatatlan ismeret pedig nem ismeret. Még az önfelülmúló megismerést sem lehet megragadni. Ekképp gyakorolja a nagyszerű bódhiszattva az önfelülmúló megismerést!

Ez a nagyszerű bódhiszattva „teljes megragadhatatlanság” elnevezésű tudatállapota. Ez a hatalmas, mérhetetlen, mindenekelőtti bizonyosság különbözteti meg a bódhiszattvákat a hallgatóktól és az önfelébredettektől.