Részletek a Végtelen Tér előszavából (jegyzetek nélkül, enyhén módosítva)
A dzogcsen Nagy Teljességet vagy Teljes Tökéletességet jelent. A kifejezés a teljes létezés eleve fennálló természetes tökéletességére utal a megvilágosult, tiszta tudatban (szanszkritul bódhicsitta), amelyet csak „itt és most” lehet felfedezni. Ebből fakadóan a dzogcsent a buddhizmuson belül – a kínai-koreai csan, illetve a japán zen hagyománnyal együtt – az úgynevezett „közvetlen ösvények” közé sorolhatjuk. Ezek közös lényege az, hogy a buddhista út végcélját, a megszabadulás vagy megvilágosodás elérését nem a fokozatos, szintről szintre való haladás végeredményeként fogják fel, hanem inkább úgy, mint egy hirtelen intuíciót, a valóság végső természetébe való közvetlen és azonnali betekintést, amely csak a tapasztalás jelen idejében lehetséges. Ezért kerülik az olyasfajta megfogalmazásokat, amelyek a megvilágosodást a jövőbe kihelyezett, ideális állapotnak tüntetik fel, s amelynek elérésére törekednünk kellene; helyette inkább a jelen pillanat tökéletességének felfedezését tartják szem előtt. A könyv címében említett „alapvető természet” tehát az éppen adott tapasztalat teljes tökéletessége úgy, ahogyan van, bármiféle torzítás és elvárás nélkül.
A jelenben rejlő tökéletesség felismerésének többféle módja van, ám egyik legfontosabb eszköze a nyelv. Meglepőnek tűnhet ez annak ismeretében, hogy a buddhista bölcselet a nyelviséget, illetve a fogalmiságot általában félrevezetőnek, megtévesztőnek tartja. A nyelv ugyanis csak közvetett, általánosított leírást ad a valóságról, és nem képes kifejezni a dolgok egyedi jellegzetességeit, melyek csak a közvetlen érzékelés számára hozzáférhetők. Ez a buddhista ismeretelmélet, és gyakorlatilag az egész mahájána filozófiai hagyomány álláspontja. A zen hagyomány jól ismert hasonlatával élve pedig, a nyelv a Holdra mutató ujj, nem pedig maga a Hold. Vagyis nem szabad megakadni a szavaknál, hanem túl kell tekinteni rajtuk. A nyelv ilyetén buddhista kritikája tulajdonképpen a gondolkodó elme bírálata, amely hajlamos a maga-teremtette fogalmi világot tényleges valóságnak tekinteni, bezárva ezzel önmagát az azt kívülről szemlélő szubjektum szűk ketrecébe. Ez az elv Longcsenpa munkájában is minduntalan visszacseng, amikor a Teljes Tökéletesség ki- fejezhetetlenségéről, megfogalmazhatatlanságáról, elképzelhetetlenségéről beszél. A nyelv ugyanis elsősorban a tagadás, többek között önnön tagadása révén képes túlmutatni önmagán, hogy megidézze azt a fogalmakon túli valóságot, amelynek közvetlen tapasztalására kíván rávezetni. A dzogcsen nyelvezetét – Longcsenpáét pedig különösen – ezen kívül a szuggesztív kifejezések, költői képek és hasonlatok használata jellemzi, amelyek mind az intuitív felismerés felébresztését célozzák.
Longcsenpa műve tehát nem intellektuális ismeretekkel kívánja terhelni olvasóját, hanem inkább egyfajta „meditatív” olvasmánynak való. Elsődleges célja a Teljes Tökéletesség szemléletének kifejtése, melynek megértése a szavakon túli szemlélődés állapotába vezet. Ha pedig ezt sikerül minden tevékenységünk közben fenntartani, azzal a buddhaságot, azaz a teljes felébredést valósítjuk meg. A dzogcsen közvetlen ösvényének kiindulópontja, maga az ösvény, valamint annak célja vagy eredménye ugyanis egységet alkot, hiszen mind a három a jelen pillanatban található. A jelen pillanat eleve fennálló tökéletessége pedig maga a tudat természete, az üresen fénylő, kettősség nélküli értelem. Nem a képekben, fogalmakban, reprezentációkban gondolkodó racionális értelem, hanem a mindent felfogó és átható, mindenben benne rejlő (azaz inherens) értelem, amelynek alanyi és tárgyi oldala elválaszthatatlan egymástól. A dzogcsen nyelvi kifejezőeszközei tehát azt a célt szolgálják, hogy a tudatot ráébresszék saját végső természetére.
Tantra és dzogcsen
A tantra vagy vadzsrajána buddhizmus központi gondolata a kettősségek egyesítése, az egység megvalósítása és folyamatos tapasztalása. A nem-kettős tapasztalás fő szimbóluma a jógik, vagyis tantrikus gyakorlók legfontosabb rituális eszköze, a vadzsra vagy gyémántjogar, amely egyben a tiszta tudat elpusztíthatatlanságát is jelképezi. A tantra gyakorlati programja a kettősségek világának transzformációja, vagyis a hétköznapi értelemben vett megnyilvánulási formák, azaz közönséges test, beszéd és tudat átalakítása a buddha nem-kettős testévé, beszédévé és tudatává. E transzformációt tipikusan az „istenség-jóga” keretein belül gyakorolják, melyben a gyakorló az adott tantrikus szöveget antropomorf alakban megjelenítő, megvilágosodott isteni mintával azonosul. Az „istenség” a buddhaság elvének látomásos formában, az úgynevezett „gyönyörűségtestben” (szanszkritul szambhógakája) megnyilvánuló alakja, amely a gyakorló saját buddhatermészetét képviseli, a hozzátartozó tantrikus mandala pedig az istenség „köre”, „környezete”, „lakhelye”. A mandala tulajdonképpen a nem-kettős tapasztalás szerkezeti modellje, amelyben a szubjektum és az objektum elválaszthatatlan egységet alkot. Ennek jelképei a szeretkező testtartásban ábrázolt buddhák, vagyis az „atya-anya” párok. Például a Tibeti Halottaskönyvben szereplő békés és haragvó istenségek mandalájában az öt buddha-atya, a gyönyörűségtest öt nemzetségének családfői a tapasztalás szubjektív oldalának összetevőit, az öt személyiséghalmazt (szanszkritul szkandha); a buddha-anyák pedig az objektív világ összetevőit, az öt elemet szimbolizálják. A kíséretüket alkotó bódhiszattvák az érzékszerveket, társnőik pedig azok tárgyait jelenítik meg.
A gyakorlónak rituálisan engedélyeztetnie kell az isteni minta felhasználását, vagyis felhatalmazást kell kérnie és kapnia a tantra gyakorlására, majd szigorúan be kell tartania a mesterhez (a guruhoz) és az istenséghez való hűség fogadalmait. Maga a gyakorlat a felépítés és a beteljesítés szakaszából áll. A felépítés szakaszában a gyakorló képzeletében felépíti, azaz vizualizálja a meditációs istenséget és mandaláját, saját testét pedig az istenség testével, hangját annak mantrájával, vagyis az istenség buddha-beszédével, tudatát pedig annak bölcsességével azonosítja. A beteljesítés szakaszában pedig az életszelekkel (szanszkritul prána) és cseppekkel (bindu) végzett belső jógagyakorlatokkal valósítja meg a három buddhatestet: a tapasztalástestet, a gyönyörűségtestet és a megjelenéstestet. Egyes tantrákban, mint például a békés és haragvó istenségek fent említett mandaláját tartalmazó Titkos lényeg (szanszkrit Guhjagarbha) tantrájában, a beteljesítés szakaszán felül számon tartottak még egyet, a Nagy Beteljesedés szintjét. Ennek lényegét az a felismerés alkotja, hogy a nem-kettős tapasztalás nem a gyakorlás eredményeképpen jött létre, hanem mindig is létezett. Innen már csak egy lépés annak belátása, hogy a gyakorlásra tulajdonképpen nincs is szükség, hanem csak az eleve, magától fennálló tökéletes állapotot kell felismerni. Ebből kiindulva a dzogcsen többé-kevésbé függetlenedett tantrikus alapjaitól és önálló irányzattá vált. A korai szakaszban a rdzogs chen a beteljesítés szakaszának (rdzogs rím) betetőződését jelentette, ezért így leginkább Nagy Beteljesedésként adható vissza. Amikor azonban ez a szint a megelőző szakaszoktól függetlenedik, és önálló irányzattá válik, akkor inkább a „Teljes Tökéletesség” kifejezés illik rá. E fejlődési folyamat jól nyomon követhető a tibeti dzogcsen hagyomány kialakulásának történetében (lásd alább). A dzogcsen különféle vonulatai különböző mértékben függetlenedtek a tantrikus alapoktól.
A Teljes Tökéletesség tibeti hagyománya
A legfrissebb kutatások szerint a dzogcsen hagyomány több különböző – részben indiai, részben talán belső-ázsiai eredetű – hagyományvonal ötvöződéséből alakult ki a 8-10. század folyamán, és Tibetben vált egységes irányzattá. A későbbi történetírás természetesen úgy tekinti, mint kezdettől fogva egységes rendszert, amely teljes egészében a buddhizmus első, korábbi elterjedésének idején, Triszong Decen (Khri srong Ide btsan, 755-797) király uralkodása alatt jelent meg Tibetben. Érdekes módon azonban nemcsak a buddhista nyingmapa (rnying ma pa, jelentése „régi rend”) iskola, hanem a Tibet buddhizmus előtti vallásának tekintett bőn (bon) is legmagasabb rendű tanításai közt tartja számon. Bár mindkettő egyformán dzogcsennek nevezi, valójában két különböző, bár egymáshoz sokban hasonlító hagyományról van szó, melyeknek egymással való viszonya ma még kevéssé tisztázott. Kezdeti történetük ugyan a múlt homályába vész, de mindkettő valamely Tibettől nyugatra fekvő területre vezeti vissza az eredetét. A bőn a nyugat-tibeti Sangsung (Zhang zhung) királyságot, a tibeti civilizáció ősi központját, illetve a még attól is nyugatabbra fekvő, és közelebbről máig nem azonosított Taszig (sTag gzig) országát nevezi meg a hagyomány forrásvidékeként. A buddhista iskola pedig – amely a tan második, későbbi elterjedésétől kezdve vált ismertté nyingmapa néven – a nyugat-indiai, egykor talán a mai Pakisztán északi részén fekvő Oddijána földjét tekinti a tanítás őshazájának.
A buddhista hagyomány szerint a dzogcsen Szamantabhadrától, a Teljesen Tökéletes Buddhától ered, aki már az idők kezdetén megvilágosodott, és különféle megnyilvánulási formákban tanítja a szamszára körforgásában élő lényeket. Első megnyilvánulási formája Vadzsraszattva buddha, az Elpusztíthatatlan Lény, a tiszta tudat látomásszerű megtestesülése, aki a Teljes Tökéletesség tanítását közvetíti a létforgatag világai felé. A jelenlegi emberi világ első dzogcsen mestere Garab Dordzse (dGa rab rdo rje, „Elpusztíthatatlan Boldogság”) volt, akinek legendás életrajza bővelkedik a csodás elemekben és példázatokban. Eredeti nevét nem tudjuk biztosan, mivel a dzogcsen indiai előtörténetét csak tibeti forrásokból ismerjük, és azok mindig tibeti nevén említik. Garab Dordzse Oddijánában született, a király lányának, egy buddhista apácának gyermekeként, aki magától Vadzsraszattvától fogant meg vele álmában. Szégyenét úgy próbálta meg eltitkolni, hogy a gyermeket a konyhából kidobott hamu közé vetette. A csecsemő azonban túlélte a megpróbáltatásokat, és már gyermekkorára nagy buddhista tudóssá vált, mivel magától szellemi atyjától, Vadzsraszattvától kapott tanításokat látomásaiban. Miután a királyi udvarban tartott vallási vitában számos tudóst (szanszkrit pandita) legyőzött, kiváló értelmi képességeiről vált híressé. Élete nagy részét hullahamvasztó helyeken töltötte, ahol tantrikus, illetve dzogcsen tanításokat adott a hozzá sereglő szellemeknek és démonoknak, és a Teljes Tökéletesség alapszövegeit is összeállította. Élete végén a dzogcsen legmagasabb megvalósítási fokozatát, a szivárványtestet érte el, teljes nirvánába távozásakor pedig fő tanítványának, Mandzsusrímitrának (Manjusrímitra) adta át szellemi végrendeletét.
Mandzsusrímitra a dzogcsen hagyománytól függetlenül is jól ismert személyiség, számos, a bölcsesség bódhiszattvájával, Mandzsusríval kapcsolatos szöveg szerzője és kommentátora. A híres nálandái kolostor-egyetem tudós szerzetese volt, akit arra kértek fel, hogy egy filozófiai vitában győzze le Garab Dordzsét, így bizonyítva be a Teljes Tökéletesség eretnek voltát. A történet arra céloz, hogy a buddhista intézmények vezetői nem nézték jó szemmel e radikális tantrikus irányzatot, és megpróbáltak gátat vetni elterjedésének. Amikor azonban Mandzsusrímitra találkozott Garab Dordzsével, belátta szándéka hiábavalóságát, és inkább a mester tanítványává szegődött. A hagyomány szerint Mandzsusrímitra az összes dzogcsen tanítást átvette mesterétől, és három csoportba, a tudat (tibeti szemde), a tér (longde) és a titkos utasítások (mengagde) osztályába rendezte azokat. Az első a tudat természetének fény-jellegét kiemelő szövegek csoportja, a második a tudati tér üresség-jellegét hangsúlyozó szövegeké, a harmadik pedig a titkos utasításokkal kapcsolatos szövegek gyűjteménye, amely a fény- és az üresség-jelleg feloszthatatlanságát fejti ki, s amelyet „Szívcsepp”-tanításnak (tibeti Nyingtik) is hívnak.
A hagyomány-vonal harmadik mestere Sríszimha (Srisimha) volt, aki a tanítás tibetieknek való átadásában is fontos szerepet játszott. Egyes források szerint Oddijánában, mások szerint kínai Belső-Ázsiában született, mely utóbbi hagyomány a dzogcsen és a kínai csan iskola kapcsolatára is utalhat. Bódhgajában, a Buddha megvilágosodásának helyén találkozott Mandzsusrímitrával, tőle kapta meg a dzogcsen tanításokat, majd a tantrikus jógik szokása szerint hullahamvasztó helyekre vonult vissza szemlélődni és tanítani. A dzogcsent először Dnyánaszútrának (Jnanasütra) és Vimalamitrának (Vimala- mitra), majd később a tibeti Vairócsanának (BE ro tsa na) adta át. Az említett öt „indiai” mester – Garab Dordzse, Mandzsusrímitra, Sríszimha, Dnyánaszútra és Vimalamitra – lényegi tanításai képezik a Teljes Tökéletesség Tibetbe került hagyományának alapjait. Ezeket gyűjtötték egybe a Vimalamitra Szívcseppje (Bi ma snying thig) című szöveggyűjteményben, amelyet a 8. század végén rejtettek el, és a 10. században találtak meg Tibetben. (Lásd alább!)
A dzogcsen elterjedéséről szóló hagyományos beszámolók szerint a Teljes Tökéletesség tanítása Sríszimha három tanítványa, Padmaszambhava, Vairócsana és Vimalamitra révén jutott el Tibetbe. Közülük az első, Padmaszambhava (Padmasambhava), kétségkívül igen fontos szerepet játszott a buddhizmus Tibetben való meghonosodásában, ám a korai történeti forrásokból mégsem az Atijóga (az „őseredeti jóga”, vagyis a dzogcsen) hanem a Mahájóga (Mahayoga) mestereként ismert. A Mahájóga klasszikus, az istenség-jógára épülő tantrikus rendszer, amely a felépítés és a beteljesítés korábban említett szakaszait hangsúlyozza. Padmaszambhava e tantrák, közülük is elsősorban a már említett Titkos lényeg (Guhjagarbha) és a Vadzsrakíla (Vajrakila, tibeti rDo rje phur pa) tantra, ezeken belül pedig főként a haragvó istenségekkel kapcsolatos, démonokat leigázó – és általában a tan terjedésének akadályait elhárító – rítusok mestere volt. Éppen erre a képességére volt szükség az első tibeti kolostor, a Szamje (bSam yas) megalapításakor, mivel Triszong Decen király, az alapításra felkért indiai Sántaraksita (Santaraksita) apát tanácsára, kifejezetten az akadályok elhárítása céljából hívta Tibetbe a félelmetes varázserejéről híres indiai mestert. A kolostor sikeres megalapítását követően Padmaszambhava még egy ideig Tibetben maradt. Többek között a Guhjagarbha-tantrát is oktathatta a tanítványok szűk körének, és ezen belül adhatott tanításokat a Nagy Beteljesedésről (dzogcsen) is, amely e tantrában, mint korábban láttuk, a megvalósítás legmagasabb fokozatát jelöli. A buddhista kánon tibetire fordított magyarázatainak gyűjteményében, a Tengyurban, fennmaradt tőle egy Szemléletek füzére című rövid szöveg, amely a Guhjagarbha-tantrának a „Nagy Beteljesedés önkéntelen megvalósulásáról” szóló fejezetéhez fűzött magyarázatait foglalja össze. A buddhista irányzatoknak azt a hierarchikus rendszerét vázolja fel, amelyet a nyingmapa iskolában később „kilenc irányzatnak” neveztek el. A nyingmapák számára a legfontosabb utolsó hármat, nem három külön irányzatként, hanem a belső jóga háromféle felfogásaként: a „Megalkotás”, a „Beteljesítés” és a „Nagy Beteljesedés” felfogásaként mutatja be. Az első a mandala vizualizációjának, azaz a felépítés szakaszának, a második pedig a beteljesítés szakaszának megfelelő felfogás. Ezeket tetőzi be harmadikként a „Nagy Beteljesedés felfogása”, mely szerint „az összes világi és világfeletti jelenség már eleve egyformán a Buddha testének, beszédének és tudatának mandaláját alkotja”. A dzogcsen szintje tehát meghaladja a tantrák általános felfogását, mely szerint a tapasztalt jelenségek a gyakorlás eredményeképpen alakulnak át a buddha-mandala összetevőivé, és helyette annak eleve fennálló immanens voltát hangsúlyozza. Ahogy Padmaszambhava fogalmaz: „Mivel minden eleve magában hordozza a teljes és tökéletes buddhaság természetét, ezért nincs mit megvalósítani, és [hozzá vezető] ösvény sem létezik.” A Nagy Beteljesedés „felfogása” tehát visszamenőlegesen érvényteleníti az addig megtett utat, és a feltétel nélküli megvilágosodás időtlen meglétére ébreszti rá a gyakorlót. Padmaszambhava e szövegében igen részletesen mutatja be a Nagy Beteljesedés megvalósítását, így feltételezhetjük, hogy erre tanításaiban is nagy hangsúlyt fektetett. Ezért szerepel a nagy dzogcsen mesterek sorában, noha azt nem önálló irányzatként, hanem a Mahájóga részeként tanította. Később egy sor egyéb olyan tanítást, szöveget is neki tulajdonítottak, amelyek valószínűleg csak később, a 9-10. század folyamán kerültek Tibetbe, illetve részben talán ott is keletkeztek. Ráadásul a termaként, azaz „kincsként” feltárt dzogcsen tanítások nagy részét is tőle származtatják.
Sríszimha dzogcsen tanításai, amelyek a Mahájógától leginkább független, tudat-osztályba, a szemdébe tartoznak, nem Padmaszambhava, hanem Vairócsana (BE ro tsa na) és Vimalamitra közvetítésével kerültek Tibetbe. Vairócsana, indiai neve ellenére, tibeti nemesi család sarja volt, egyike a Szamje kolostorban annak alapításakor felszentelt első hét tibeti szerzetesnek. Nem sokkal később, Triszong Decen király kérésére egy szerzetestársával együtt Indiába indult, hogy elhozza onnan a Teljes Tökéletesség tanítását. Nagy nehézségek árán sikerült eljutniuk Oddijánába, ahol találkoztak is Sríszimhával. Kérésükre kétféle tanítást kaptak tőle: huszonöt tantrát, valamint a tudat-osztály tizennyolc alapszövegét. Vairócsana társa ekkor úgy döntött, visszatér Tibetbe, ám az úton halálát lelte; Vairócsana azonban további tanításokért folyamodott Sríszimhához, majd miután azokat is megkapta, szerencsésen hazatért. Miután tibetire fordította és a királynak tanítani kezdte az általa hozott szövegeket, hamarosan ellenfelei támadtak az udvarban. Az egyik királynő felbujtására Kelet-Tibetbe száműzték, ahol sikerült a dzogcsent elterjesztenie. Egyik ottani tanítványa, Judra Nyingpo (g.Yu sgra snyingpo) később fontos szerepet játszott a tan továbbadásában.
A Vairócsana által lefordított szemde-szövegek a dzogcsen legelső forrásai, melyek a hagyomány korai szakaszáról tanúskodnak. Viszonylag rövid, költői meditációk a bölcsesség elve meglévő, spontán – avagy önkéntelen – természetéről, amelynek tudatában minden tantrikus gyakorlat alkalmazása feleslegessé válik. E szövegek közül leghíresebb a Kakukk dala az értelemről (Rig pa’i khu byug), amelynek egy példánya a legrégibb tibeti nyelvemlékek, a dunhuangi iratok között is fennmaradt. A mindössze hatsoros vers a dolgok végső ürességének tudatában a dzogcsen radikális törekvés-ellenességét fogalmazza meg:
A sokaság természete kettősség nélküli,
Önmagában pedig minden tiszta és egyszerű.
Ami most van, az minden gondolattól mentes,
Mégis világosan látható, így teljesen tökéletes.
Vége! Hagyd abba a beteges erőlködést,
És engedd maguktól létezni a dolgokat!
Végül Vimalamitrát, az utolsó indiai mestert, aki a dzogcsen tibeti elterjesztésében fontos szerepet játszott, szintén Triszong Decen király hívta meg országába csakúgy, mint Padmaszambhavát. Ő azonban inkább tudós szerzetes volt, mintsem varázserővel bíró, tantrikus jógi. Nevét a történeti források mind a Mahájóga, mind pedig a dzogcsen szemde hagyományával összefüggésbe hozzák. Az is elképzelhető, hogy maga Sríszimha küldte Tibetbe, miután Vairócsanát száműzték a királyi udvarból. Vélhetőleg az ott fennálló zavaros körülmények miatt, Vimalamitra csak tibeti tartózkodása vége felé kezdte el a dzogcsent tanítani, és akkor is csak igen szűkszámú hallgatóságnak. Végül Judra Nyingpóval együtt sikerült a királyt rávennie, hogy vonja vissza Vairócsana száműzetését. Vimalamitra dzogcsen fordításai maradandó hatással voltak a Teljes Tökéletesség tibeti hagyományára, mivel a tanítások mindhárom osztályának legfontosabb munkáit tibetire fordította. A korábban már említett Vimalamitra Szívcseppjét fő tanítványának, Nyang Tingdzin Vangpónak (Myang Tingnge ‘dzin dbangpo) adta át, majd a krónikák szerint Mandzsusrí bódhiszattva szent hegyére, a kínai Wutaishanra távozott.
Nyang magukat a szövegeket a közép-tibeti Sélhakang templom (Zhvai Iha khang) egyik oszlopában rejtette el, a hozzájuk tartozó szóbeli magyarázatokat pedig átadta egy tanítványának, hogy így biztosítsa a tanítások töretlen fennmaradását. A tibeti királykorból több indiai és tibeti szerző – például Buddhagupta, Nyen Paljang (gNyan dPal dbyangs) és Nub Szangye Jese (gNubs Sangs rgyasye shes 10. század) – is hagyott hátra dzogcsen műveket, ám ezek kevéssé befolyásolták a későbbi hagyomány kialakulását. Nub Szangye Jese különleges értékű műve, az Összpontosítás szemének lámpása (bSamgtan migsgron) már önálló irányzatként mutatja be a dzogcsent, és a tudat-osztály legfontosabb tantráiból hoz idézeteket. Négyfajta buddhista irányzatot különböztet meg, amelyek Tibetben a királykorban terjedtek el: a szútra tanításokon belül a fokozatos ösvény indiai és a hirtelen megvilágosodás kínai tanát, a tantrán belül pedig a Mahájógát és az Atijógát, azaz a Teljes Tökéletesség tanításait. A 9. évszázad vége felé drámai események kavarták fel Közép-Tibetet, a királyi dinasztiával együtt a központi igazgatás is lehanyatlott, és az ország másfél évszázados politikai anarchiába süllyedt. A szellemi hagyományokat azonban számos helyen töretlenül fenntartották, úgyhogy azokat sértetlenül adták tovább a 10. századvégétől fokozatosan megjelenő nyingmapa mestereknek.
A 10-14. évszázad volt a dzogcsen fénykora. A Teljes Tökéletesség legfontosabb szöveg-együtteseinek többségét ebben az időszakban hozták létre, állították össze, vagy fedezték fel. A 10. század vége felé érkezett el az idő Vimalamitra tanításainak felfedezésére. Vimalamitra Szívcseppje mellett egy másik szöveggyűjtemény is előkerült abból a templomoszlopból, amelybe két évszázaddal korábban Nyang Tingdzin Szangpó rejtette el a tanításokat. Ez volt a Tizenhét tantra (rGyud bcu bdun) együttese, amely a titkos utasítások osztályának legfontosabb szövegcsoportját, a Legtitkosabb tanítások ciklusát (yang gsang bla med skor) alkotja. A szövegeket a Sélhakang templom őre, Dengma Lhüngyel (IDang ma Ihun rgyal) találta meg, édesapjától pedig az azokhoz tartozó szóbeli átadást is megörökölte. A szóbeli és az írásos hagyomány így Lhüngyel személyében egyesült újra. A dzogcsen számára alapvető tanításokat tartalmazó szövegek együttesét, a Titkos Szívcseppet Lhüngyel Csecün Szenge Vangcsugnak (ICe btsun Sengge dbang phyug) adta át, aki később fontos szerepet játszott azok elterjesztésében.
A tudat és a tér osztályaiba sorolt dzogcsen tanításokat a 8. századtól folyamatosan adták tovább egymásnak a hagyomány fenntartói, így azokat nem kellett elrejteni. Rongzom Csökji Szangpó (Rong zom Chos kyi bzangpo, 1012-1131) szintén fontos szerepet játszott a nyingmapa tanítások korai történetében. A dzogcsen tudat-osztályának fenntartója volt, ám ugyanakkor az akkoriban formálódó új iskolák képviselőitől (gsar ma pa) is sok tantrikus tanítást kapott. Mivel igen tehetséges fordító és híres vallástudós volt, Rongzom Mahápandita (Mahápandita, „Nagy Tudós”) néven is tisztelték. A következő fontos személyiség, Nyangral Nyima Özer (Nyang ral Nyi ma ’od zer, 1124-1192), nagy tertön, kincsfelfedező volt, akinek a nevéhez fontos mahájóga és dzogcsen szövegek megtalálása fűződik. Az utóbbiak közül az Általános lényeg (sPyi ti) és a Legbelsőbb Lényeg (Yang ti) szövegciklusait tárta fel, amelyek a titkos utasítások osztályába sorolt tanítások lényegi foglalatát tartalmazzák. Nyangral az általa felfedezett tanításait fiának adta tovább, aki azokat az apja újraszületéseként elismert Guru Csövangra (Gu ru Chos dbang, 1212-1270) hagyományozta. Csövang további felfedezésekkel bővítette az elődje által feltárt dzogcsen tanítások, a Legbelsőbb Lényeg gyűjteményét.
A 13. század második felében egy újabb tertön, Pema Ledrecel (Padma Las ’brel rtsal) szövegei gyakoroltak maradandó hatást a dzogcsen fejlődésére. Pema fiatalkorában tett szerzetesi fogadalmat, majd nem sokkal később egy elrejtett „kincs-szövegeket” tartalmazó listát talált, valamint egy kulcsot a termát tartalmazó barlanghoz. így sikerült felfedeznie a Dákiní Szívcseppje (mKha’ ’gro snying thig) című, Padmaszambhava dzogcsen tanításait tartalmazó szöveg-együttest. Mivel azonban nem volt képes azokat megfejteni, átadta őket Tulku Legdennek (sPrulsku Legs Idán), majd nem sokkal később a nirvánába távozott. Legdentől a tanítások egy „új”, a buddhizmus második, későbbi elterjedéséhez köthető iskola, a karma kagyüpa (kar ma bka’ rgyud pa) rend vezetőjéhez, a 3. Karmapához, Rangdzsung Dordzséhez (Rang byung rdo rje, 1284-1339) kerültek, aki Vimalamitra és a Dákiní Szívcseppjeit egységes művé ötvözte. Ezt nevezték el később a „Karmapa Szívcseppjének” (Karma snying thig).
A korszak legfontosabb mestere kétségkívül Longcsen Rabzsam (.Klong chen rab ‘byams, 1308-1364), rövidebb nevén Longcsenpa volt. Művei meghatározó jelentőségűek a nyingmapa hagyomány szempontjából. Mind a régi, mind az új iskolák mestereitől tanult, és mind elméletben, mind gyakorlatban kiváló jártasságot szerzett a szútrák és a tantrák területén. Ezt követően találkozott legfőbb mesterével, Rigdzin Kumáradzsával (Rig ’dzin Ku ma rá dza, 1266-1343), akitől megkapta a Vimalamitrától származó Szívcsepp tanításokat. Ezekről később egy kétkötetes művet alkotott a Mester Szívcseppje (Bla ma snying thig) címen. Harmincas évei kezdetén egy Özer Gocsa (’Od zergo cha) nevű jógi közvetítésével, valamint részben látomásban, a Dákiní Szívcseppjét is megkapta, amelynek tanításait háromkötetes, a Dákiní Legbelső Szívcseppje (mKha! ’gro yang tig) című művében fejtette ki. Ezt később még a Mester Szívcseppjével is ötvözve, létrehozta nagybecsű művét, a négykötetes Mélységes Szívcseppet (Zab mo yang tig), mely ekképp a Vimalamitrától és a Padmaszambhavától származó dzogcsen tanítások lényegét is tartalmazta. Legnagyobb mestermű-sorozata azonban minden bizonnyal a Hét Kincsesház (mDzod bdun), melyek közé az Alapvető természetünk kincsesháza (gNas lugs rin po che’i mázod) is tartozik.
A dzogcsen Longcsenpa utáni történetét már csak igen vázlatosan ismertetjük. A 14. század második felében még több híres tertön is megjelent, akik a „Szívcsepp” gyűjteményekben fellelhető tanítások újszerű feldolgozásait „tárták fel”, illetve terjesztették el könnyebben megközelíthető formákban. Közülük elsősorban Rigdzin Gödem (Rig ’dzin rGod Idem, 1337-1408) érdemel említést, akinek Északi Kincs (byang tér) néven ismert felfedezései Padmaszambhava, Vairócsana és Vimalamitra hagyományait ötvözték. Dordzse Lingpa (rDo rje gling pa, 1346-1405) főleg Bhutánban tevékenykedett, és mind a bőn, mind a nyingmapa iskola számára értékes dzogcsen szövegciklusokat fedezett fel, amelyek Tibet-szerte ismertté váltak. A 15-17. század során a dzogcsen hagyomány tovább terjedt, és tekintélye is erősödött. A korszak nagy jelentőségű személyisége Ratna Lingpa (.Ratna gling pa, 1403-1479) volt, aki a Nyingmapa rend Tantrikus Gyűjteményének (rNying ma’i rgyud ’bum) első összefüggő változatát állította össze. A 15-16. század fordulóján egy másik tertön, a bhutáni Pema Lingpa (Padma gling pa 1450-1521) nemcsak új tanítási ciklusok felfedezésével gazdagította a dzogcsen hagyományát, hanem Longcsenpa újraszületését is benne tisztelték. Ugyan felfedezései hitelességét sokan vitatták, tanításai és munkái mégsem csak Bhutánban, hanem Tibet nagy részén is elterjedtek.
A 18. század kiemelkedő alakja egy újabb tertön, Dzsigme Lingpa (’Jigs med gling pa, 1729-1798) volt, akinek élete és munkássága az egész nyingmapa hagyományra kihatott. Az általa felfedezett „Végtelen Tér (azaz Longcsenpa) Szívcseppje” (Klongchen snying thig) című szövegciklus a nyingmapa iskola mindmáig legelterjedtebb tanítása, amely sok helyütt háttérbe szorította a korábbi időkből származó „szívcsepp” hagyományokat. Dzsigme Lingpa műve összetett egységbe ötvözi a nyingmapa rend három belső tantra-irányzata, a Mahájóga, az Anujóga és az Atijóga tanításait. Egy önálló műve, a Kiváló Minőségek Kincstára (Yon tan mázod), és hozzá írt magyarázata, amely igen következetesen tárgyalja a szútra, a tantra és a dzogcsen tanításait, mindmáig fontos hivatkozási alap a nyingmapa iskolában. A Végtelen Tér Szívcseppje olyan nagy hatással volt Tibet spirituális életére, hogy nemcsak a régi rendben, hanem az új rendekben (főként a kagyüpa és szakjapa rendeken belül) is fontos hagyományvonalai jöttek létre. Dzsigme Lingpa fő tanítványa, Dzsigme Gyalve Nyugu (’Jigs med rgyal ba’i myu gu, 18-19. század), az ő közvetlen szellemi örököse pedig Patrul Rinpocse (dPal sprul rin po che, 1808-1887) volt. Gyalve Nyugu második legfontosabb tanítványa a híres Dzsamjang Khjence Vangpo (’Jam dbyangs mKhyen brtse’i dbangpo, 1820-1892), az „irányzatmentes”, iskolák feletti mozgalom, a rime (ris med) egyik kezdeményezője lett. Kongtrul Lodrö Taje (Kong sprul Bio gros mtha’ yas, 1813-1899), Khjence legjobb barátja és tanítványa, játszotta a legnagyobb szerepet mestere tanításainak elterjesztésében. Összeállította az Értékes (felfedezett) kincsek tárházát (Rin chen gter mdzod), amelyben igyekezett az összes fontos terma-hagyományt összegyűjteni, nehogy azok elvesszenek. A dzogcsen termákat főleg a gyűjtemény utolsó, Atijógával kapcsolatos része tartalmazza. Másik gyűjteményében, a Szóbeli útmutatások kincstárában (gDams ngag mdzod) Kongtrul a szóban áthagyományozott kinyilatkoztatások (Kama) különféle átadási vonalaktól származó titkos utasításait gyűjtötte egybe a dzogcsen szövegek mindhárom osztályából, a mahájóga és anujóga útmutatásokkal együtt. Az Értékes kincsek tárházának összeállításakor sokat merített a nagy tertön, Cshokgjur Lingpa (gTerchen mChog gyúr gling pa, (1829-1870) által feltárt szövegekből, aki Kongtrullal együtt szintén nagy szerepet játszott a rime mozgalom elindításában.
A 20. században is számos dzogcsen mester jelent meg Tibetben, illetve a tibeti buddhizmus saját hazájában való elnyomását követően szerte a világon. Az 1950-es, 60-as évek drámai eseményei, a kínai megszállás, a tibeti népfelkelés leverése és a „kulturális forradalom” pusztításai folytán a hagyomány mestereinek többsége emigrációba kényszerült, ahová magukkal vitték a 19-20. századi rime mozgalom nyomán kibontakozott szellemi lendületet. Ez az irányzat, mely különösen Kelet-Tibetben éreztette hatását, igen nagy hangsúlyt fektetett a Teljes Tökéletesség szemléletére és gyakorlatára, ami nagyban hozzájárult a hagyomány életképességének fenntartásához. Az 1960-as évektől kezdve Nyugaton is egyre élénkült a tibeti buddhizmus iránti érdeklődés. A nyingmapa iskola tanításai és a dzogcsen főként négy kiváló tanítómester: Kangyur Rinpocse (bKa’ gyúr rin po che Klong chen ye shes rdo rje, 1898-1975), Düdzsom Rinpocse (bDud ’joms rinpo che ‘jigs bralye shes rdo rje, 1904-1987), Dilgo Khjence Rinpocse (Dil mgo mkhyen brtse rin po che, 1910-1991), valamint Csögyal Namkhai Norbu Rinpocse (Chos rgyal nam mkha’i nor bu rin po che, 1938) tevékenysége nyomán kezdtek terjedni a nyugati világban.